SZOMBATHELYI HALADÁS

Halmosi Péter édesapjánál az elmúlt ötven évben egyetlen játékos sem játszott több meccset Haladás-mezben, "Slózi" 1967 és 1981 között 306 Hali-bajnokin 306 gólt szerzett.

- Azt mondják, az ötvenes években a futball varázsa minden srácot magával ragadott. Ezek szerint még egy nagyon pici Vas megyei faluban, Bozzaiban is.
- Falusi gyerekként korán jutott nekem is munka, nem is rossz, a teheneket őriztem. De azért jutott idő másra is, rengeteget futballoztunk, pecáztunk, meg, ha az idő megengedte, fürödtünk a Borza-patakban - mondta Halmosi Zoltán az mlsz.hu-nak. - Néha annyira belemelegedtem a játékba, hogy a tehenek nélkülem mentek haza. Szerencsére hazataláltak. Úgy emlékszem, mindig futballista akartam lenni. Akkoriban még csak rádió volt arrafelé, hallgattuk a közvetítéseket. Egészen kis srácként Puskásék, az Aranycsapat bűvöletében éltünk. Később aztán, mikor kicsit felcseperedtem, már bejártunk nézni a Haladást, a meccseket. Emlékszem, egyszer láttam a dorogi Monostori Tivadartól egy pazar labdalevételt. Hónapokig gyakoroltuk, sikerült megtanulnom.

– 1967. április 9-én, a Vasas – minden túlzás nélkül – világklasszisokkal teli csapata ellen debütált az NB I-ben. Addigra már, ha nem is hosszú, de néhány éves pályafutás állt Ön mögött.
- 1963-ban igazolt le a Haladás, aztán 1965. június 20-án játszottam először az NB II-ben. Eleinte jobbszélsőt, néha balszélsőt, vagy összekötőt játszottam. Nagyon figyeltem az első csapat játékosait. Főleg Iszak Sanyit, aki csak három évvel idősebb nálam, de nagyon felnéztem rá. Csodáltam, s egyáltalán nem gondoltam, hogy aztán éveken keresztül fogunk majd együtt játszani. Sőt, egy ideig annyira nem hittem el, hogy helyem lesz az első csapatban, hogy el akartam menni a Szombathelyi Cipőgyár akkor NB II-es csapatába. Még jó, hogy maradtam! 1966 végén a Haladás feljutott az élvonalba, a következő esztendőben újra a legjobbak között játszott a csapat. Én a Vasas ellen mutatkoztam be.

– A piros-kékek Puskás Lajos révén szereztek vezetést, azt az újonc, Halmosi Zoltán kiegyenlítette. Ám a Vasas végül győztesen távozott Szombathelyről, miután Korsós István is lőtt egy gólt a második félidőben. Igaz, hogy később a pesti játékosok közül elsősorban az angyalföldiekkel került jó barátságba?
- Igen, valahogy így alakult. A válogatottban gyakran találkoztam velük. Mészöly Kálmánnal, szegény Farkas Jancsival, Ihász Kálmánnal kifejezettem jó barátságba kerültem, de a többiekkel, Menczel Ivánnal, Puskás Lajossal, de említhetem az akkor még diósgyőri, de később szintén a Vasasba került Tamás Gyulát is. Szó volt róla, hogy átigazolok a Vasashoz, Kálmánék is nagyon akarták, de végül nem tudtam rászánni magam. Túlságosan kötődtem Vas megyéhez, Szombathelyhez. Néha már alig tudtam kitalálni valami jó kifogást, miért nem megyek, egyszer talán még az átigazolási lap is alá volt írva. Aztán maradtam a Haladásnál.

– Az idősebb szombathelyi szurkolók el szoktak vitatkozgatni azon, hogy az 1968-as, Tátrai Sándor által dirigált Haladás, vagy a Sárosi László által vezetett, a hetvenes évek derekán sikereket elérő alakulat volt-e erősebb. Ön mindkettőben játszott, igazán autentikus „zsűrielnök”.
- Azt hiszem, az 1968-as csapat volt minden idők legerősebb Haladása. A tizedik helyen végzett, de nagyon erős mezőnyben. Nagyon büszke voltam, hogy én abban a csapatban meg tudtam vetni a lábamat. Egyébként halfként, vagyis fedezetként, Tátrai „Pubi” bácsi azt faragott belőlem. Persze, a Sárosi féle csapat is nagyon jó volt, ráadásul még sikeresebb is. Egyszer hetedikek, egyszer ötödikek lettünk, játszottunk a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjében is.

A Haladás 1968-ban a Szarka – Szántai, Pék, Horváth – Németh, Halmosi – Szabó, Gyarmati, Iszak, Rátkai, Gangl összeállításban tündökölt, Tátrai Sándor volt az edző. Sárosi László 1974 és 1979 között dirigálta a „Halit”, az első szezon végén a csapata már 2-0-ra vezetett a kupadöntőben, aztán a kor legerősebb alakulata, az Újpesti Dózsa a válogatott védő, Horváth József három fejes góljával fordított. Az 1977-es bajnoki ötödik hely egészen 2009-ig a klubtörténet legjobb bajnoki eredménye volt az élvonalban. Abban az idényben Mursits, Horváth Á., Kereki, Kovács L., Király F., Bokor, Halmosi, Kulcsár F., Horváth Z., Farkas és Hauzer alkotta a legtöbbet játszók tizenegyét.

– A remekül összerakott Haladás legfiatalabb kulcsembere 1969-ben már a válogatottban is bemutatkozhatott. Sós Károly három újoncot is avatott a dánok elleni hazai világbajnoki selejtezőn, miután előtte a csapat kikapott Stockholmban a svédektől.
- Eleinte, amikor először kerültem a válogatott keretbe, még kicsit furán éreztem magam. Úgy néztem fel Mészölyre, vagy Göröcs Titire, mint az istenekre. Szerencsére mindenki nagyon rendes volt velem. A honvédos Kelemen „Rezső” és Kocsis Lajos, valamint én is akkor játszottunk először az A-válogatottban. Nyertünk 3:0-ra, Bene Feri két, valamint Szűcs Lajos egy góljával. Játszottam a következő, az írek elleni mérkőzésen is, én szereztem az első gólt, nyertünk 4:0-ra. Utána következett a csehszlovákok elleni, marseille-i mérkőzés.

– A pályán is olyan nagy különbséget lehetett érezni, mint amilyet az eredmény mutat?
- Nem mondhatnám. Sőt, bennem úgy él az a mérkőzés, hogy az első félidőben egyáltalán nem voltak jobbak. Aztán az utolsó percekben mégis kaptunk egy tizenegyes-gólt. Megjegyzem, teljesen jogos volt a büntető. Aztán a második félidőben a csehszlovákok fölénk kerekedtek.

– Keringenek mindenféle anekdoták a magyar futballéletben hasmenéssel kínlódó vezetőről, meg egyéb furcsaságokról.
- Olvastam én is, de az az igazság, hogy ezekből én nem tapasztaltam semmit.

– A magyar csapat a vereséggel elesett a mexikói világbajnokságon való részvételtől. Hidegkuti Nándor ellenben, az edzői kart képviselve, kinn járt a tornán. Utána azt nyilatkozta, hogy a magyar játékosok közül Bene Ferenc, Halmosi Zoltán, Páncsics Miklós és esetleg Fazekas László vehette volna fel a versenyt a legjobb külföldiekkel. Mit szól az ember egy ilyen dicsérethez?
- Nagyon jólesett. Annál is inkább mert a csehszlovákok elleni vereség után sokan „megtaláltak” minket, futballistákat, gyakoriak voltak bekiabálások.

– A vb-selejtezős kudarc kapitányváltást hozott, Sós Károlyt Hoffer József váltotta. Józsi bácsi alaposan felfrissítette a keretet, kevesen tartották meg a keretben a helyüket. Ám az egyik Halmosi Zoltán volt.
- Hoffer József első mérkőzése a jugoszlávok elleni, belgrádi meccs volt, 2-2-re végeztünk. Azok közül, akik Marseille-ben is játszottunk, csak Fazekas Laci, Bene Feri és én maradtunk. Persze később aztán néhányan még visszatértek. Én 1970-ben szinte végig játszottam. Illovszky Rudi bácsi már nem számított rám. Igaz, közben bekerültem a müncheni olimpia előtt a bő keretbe, de aztán a Haladás kiesett az NB I-ből, én meg a pikszisből.

Halmosi Zoltán fiatalkorában

1972-ben a Haladás, Fehérvári Alfréd, majd az őt váltó Papp Lajos keze alatt utolsó lett az NB I-ben és ezzel kiesett az élvonalból. A csapat legjobb játékosa, Halmosi Zoltán a következő idényben egyetlen meccset sem játszott a második vonalban. Eltiltották.

– Igaz, hogy fenékbe billentett egy bírót?
- A Komló ellen kikaptunk otthon 3-2-re, pedig nem játszottunk rosszul, elég sok helyzetünk volt. Úgy gondoltam, elég furán lenget a partjelző, s ezt szóvá is tettem neki. Ő erre elküldött az anyámba. A végén, az öltözőbe menet, véletlenül pont előttem ment. Hátulról megrúgtam. Nem nagyon, nem is fájhatott neki, egy látlelet semmit sem mutatott volna. De belerúgtam, ez tény. El is tiltottak három évre, amit aztán később, miután őszinte megbánást tanúsítottam, egyre mérsékeltek. Annyit le is töltöttem. Még csak nem is edzhettem, igaz, közben sérült is voltam egy ideig. A csapat nélkülem is visszakerült az NB I-be, én pedig ott már újra játszottam.

A Haladás, Thomann Antal irányításával visszatérőként a 13. helyen végzett az élvonalban. A nézőszám több mint a másfélszeresére nőtt a kiesés idényéhez képest. Halmosi Zoltán újra kulcsembere lett a csapatnak. A következő ősszel visszakerült a válogatott keretbe is.

– Bozsik József vette vissza a válogatott keretbe. Cucu a Cucut.
- Elárulom, soha nem találkoztunk személyesen. Megbetegedett, s le kellett mondania a kapitányságról. Pedig akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy megismerkedjem vele. Hajdanán nagyon szépeket mondott rólam, illetve a játékomról, alapvetően ezért kezdtek Cucunak becézni, noha Vas megyében használt szó önmagában is a cucu. Annyira rajtam maradt, hogy aztán így becéztek engem, sőt mindkét fiam Kiscucu lett. Visszatérve a válogatottsághoz: 1974-ben végül Moór Edénél játszottam háromszor.

Halmosiék: Cucu és kis Cucu. Fotó: nso.hu

– Mielőtt a családról beszélnénk, még egy kicsit kanyarodjunk vissza a pályafutása végéhez. 306 élvonalbeli mérkőzés, kétszer hat NB I-es szezon után 1979-ben köszönt el a legmagasabb osztálytól, aztán 1981-ben a Haladástól. Utána ellenben még éveken át futballozott Ausztriában. Megérte?
- Ma már nyugodtan elmondhatom, jobban kerestem az osztrák harmadik vonalban, mint a magyar NB I-ben. 1500 schillinget kaptam fixen, 800 schillinget adtak egy pontért, s bizony elég gyakran nyertünk. Ráadásul kaptam még havi 300 schillinget benzinpénzként, amit azért nem autóztam el. Harmincöt-harminchat évesen mentem ki Burgenlandba, Oberwartban, azaz Felsőőrben kezdtem játszani. Egyszer majdnem feljutottunk a második vonalba, de kikaptunk az osztályozón.

– Miért nem lett élvonalbeli edző?
- Nem akartam az lenni. Idegesített, ha trehányságot, nemtörődömséget tapasztaltam, ha valakin azt láttam, hogy nem akar hajtani.

                                                                         A Halmosi-család

– Ha az ember rápillant a hetvenes évek szombathelyi alapösszeállítására, meg aztán követte a közelmúlt futballját is, azt látja, kevés klubban folytatta annyi fiú az apai hagyományt, mint a Haladásban.
- Az én mindkét fiam játszott az NB I-ben, Zoli és Péter is, sőt a kisebb – legnagyobb örömömre és büszkeségemre – engem is túlszárnyalt mindenben. Szarka Zoli fia is játszott az NB I-ben, aztán bíró lett. S még nem szóltam Király Feri fiáról, Gabiról, aki immár 86-szoros válogatott.

– Úgy képzelem, hogy a két válogatott játékos, Király Gábor és Halmosi Péter már kisgyerek korukban is együtt fociztak.
- Gabi három évvel idősebb, mint Peti fiam. Nagyon sokszor játszottak együtt, mert a két család évtizedek óta szoros barátságban van, gyakorta összejártunk. Máig is a fülemben van, ahogy Gabi, lehetett, vagy két-három éves, kiabál nekem, amikor haza akartunk már menni, „Cucu bácsi, még ne menjetek el!”

– A két Halmosi fiú közül az idősebbik, Zoltán is játszott az NB I-ben, de Péterből lett válogatott, meg bajnokcsapat tagja, légiós. Ilyen nagy különbség volt a két fiú között?
- Zoli mindent tudott a labdával, gyors volt, robbanékony. De nem igazán szeretett futballozni, hamar abbahagyta. Péter nagyon sokat tett azért, hogy ilyen jó játékos legyen. Azt szoktam mondani, hogy a nagyobbik fiam mindent megtett azért, hogy ne legyen futballista, a kisebbik pedig azért, hogy az legyen. Ez a nagy különbség.

Forrás: www.mlsz.hu