SZOMBATHELYI HALADÁS

- Édesapád, Király Ferenc 1970 és 1984 között játszott a Haladásban. Túlzás, ha azt mondom, a Rohonci úton nőttél fel?

- Olyannyira nem, hogy apuék a mai napig ott laknak. Tulajdonképpen beleszülettem a Haladás-családba. Annak idején az volt a szokás, hogy a feleségek gyerekestül kijöttek az edzésre, és ott várták meg a férjeket. Aztán a tréning végén együtt átvonultak a Thermál Fürdőbe, ahol iszogattak, beszélgettek. Készült rólam olyan fénykép is, amelyen babakocsiban alszom, miközben a csapat akkori játékosai a háttérben nevetgélnek.

- Hátrányod sosem volt abból, hogy apád élvonalbeli labdarúgó volt? Úgy értem, nem voltak túlzó elvárások veled szemben?

- Nem, az egy teljesen másfajta, sokkal őszintébb világ volt. Az emberek nem voltak olyan rosszindulatúak egymással, mint manapság. A Haladást – és itt nem csak a labdarúgókról, hanem az egész egyesületről beszélek – egyébként is a családiasság jellemezte. Ha felmentünk a birkózók szőnyegére, használat után visszatoltuk a helyére, ha lementünk a kondiba, a súlyemelők elmondták mi a rend, mi meg betartottuk azt, vagy ha egyszerre edzettünk az atlétákkal, figyeltünk rá, hogy ne zavarjuk egymást a pályán. Összetartottunk jóban, rosszban.

- A mai fiataloknál nem tapasztalod ezt?

- Nem csak a fiatalok, hanem a szülők felfogása is megváltozott, együtt pedig folyton találnak indokot arra, hogy a gyerek éppen, miért nem megy edzésre. Ha esik az eső, azért, ha tűz a nap, azért. Vagy nem olyan biliárdasztal-simaságú a gyep, mint a Wembleyben, és azért. Vagy a gyerek még nem fejezte be a játékot a Playstationön, a szülőnek meg könnyebb ráhagyni, mint edzésre cibálni, és azért. A vége mindig ugyanaz: a kölyök nem jut el a pályára. Sajnos a modern világban az alázatosság helyére a kényelem lépett.

- Mit értesz alázatosság alatt?

- Azt, hogy annak idején nekünk nem voltak teljesíthetetlen igényeink, egyszerűen örültünk, ha rámehettünk a pályára. És mindegy volt, hogy melyikre. Biztos sokan emlékeznek a Kondics utcai edzőpályára, katasztrofális volt a minősége, még a fű is kikopott rajta, de megtiszteltetésnek vettük, hogy ott lehettünk. A hideg sem volt akadály, legfeljebb kicsit jobban beöltöztünk, és elviseltük, hogy minden labdaérintésnél úgy éreztük, letörik a lábujjunk. Előfordult, hogy a salak is megfagyott a pályán, mégis ugyanúgy vetődtem rajta, mint a puha füvön. Kérés nélkül maradtunk kint pluszmunkára, pusztán lelkesedésből. Mert lehetett tél vagy nyár, mi szerettünk focizni. Ez volt az életünk.

- Nem akarom mentegetni a maiakat, de azért az elektronikai csodák világából nehezebb kiszakadni, mint régen.

- Igazad van, az én gyerekkoromban nem voltak számítógépek, okos telefonok, nem nyílt meg előttünk az egész világ az internetnek köszönhetően. De voltak más dolgok, amik ugyanolyan csábítóan hatottak, ám ezek mellett is belefért, hogy eljárjunk edzésre.

- Mik voltak ezek a csábító dolgok?

- Mi nem az interneten keresztül, hanem élőben bandáztunk, és ebből jó dolgok sültek ki. Csináltunk például pisztolyt gyufás skatulyából, ceruzából, gumiból és csipeszből. Szigetelőszalaggal ragasztottuk össze, a mechanikája pedig végtelenül egyszerű volt. A ceruza volt a cső, annak az elejére beakasztottuk a gumit, és a csipesz volt a ravasz, ami fogta a másik végét. Ha megnyomtuk a csipeszt, az kinyílt, a gumi pedig kilőtt. De a kedvencem nem is ez, hanem a füstbomba volt.

Füstbomba?

- Igen, az nagyon látványos volt, méghozzá robbanás nélkül.

- Hogyan készült?

- Kellett hozzá egy pingponglabda, alufólia meg mondjuk tíz szál gyufa – még boltba sem kellett szaladni hozzá, ezek otthon is megtalálhatóak voltak. A pingponglabdát felszeleteltük apró darabokra, a gyufákról pedig lereszeltük a foszfort. Ez volt a töltelék. Az alufóliából hengert sodortunk, és az egyik végét lezártuk. Beleszórtuk a foszfort és a darabokra vágott pingponglabdát, majd kivittük a szabadba, letettük valami biztonságos helyre és meggyújtottuk. A foszfor elkezdett égni, a pingponglabda meg a ködnél is sűrűbb, fehér füstként gomolygott. Ilyen egyszerű volt, de ma hol látsz ilyet? A mi agyunkat még nem szívta le a számítógép, kreatívak voltunk.

Ebből a kreativitásból és a már említett alázatból mennyit hasznosítottál később?

- Rengeteget, és a mai napig. Külföldön egy magyarnak háromszor-négyszer annyit kell teljesítenie, mint egy helybélinek, és ez alázat nélkül nem megy. Csak úgy, hogy azt se lássa rajtad senki, ha csontig hatoló fájdalom kínoz. És ha gyerekként nem vetődtem volna betonon vagy salakon, lehet, hogy ezt nem bírnám, és nem tartanék itt.

Szalay Attila